Bár gyermekkorunktól ismerjük Szent Miklós püspök személyét, igazán ismerős és baráti szenttel van dolgunk
(a keleti egyház sok alig ismert szentje között), mégis mindig lehet fénylő alakjában új vonásokat, Isten új ajándékait felfedezni.
Miklóst a hívek a magukénak érzik. Miklós Müra városában szolgált, ott is temették el nagy szeretettel. Ám amikor évszázadokkal később az iszlám fenyegetése és rombolása elől menekültek a keresztények, magukkal vitték Miklós szent csontereklyéit is. Mindig is úgy érezték, hogy a főpap velük volt, s bíztak benne, hogy a menekülés viszontagságaiban, és majd az új helyen is velük lesz. Képzelhetjük, hogy meneküléskor csak a legfontosabbakat tudják az üldözöttek magukkal vinni: s a keresztények számára ilyen legfontosabb volt Miklós ereklyéje. Akarták, hogy a szent ereje legyen velük, sőt, az új nemzedékek is ismerjék meg Miklós hathatós oltalmát. Nagyon fontos ragaszkodást láthatunk itt. A nép azokat a papokat és püspököket szereti, akik részesednek az ő sorsukban, akik nemcsak tömjénillatúak, de „emberszagúak” is. Azokat a papokat és püspököket, akikkel lehet beszélgetni, akik meglátogatják őket az otthonukban, akikkel meg lehet inni egy pohár bort, akiknek vigasztaló együttlétére számíthatnak a bajokban is. Akik nem föntről oktatják ki őket, nem érthetetlen dolgokról beszélnek, akik életvitelükkel nem különülnek el elérhetetlen távolságba a mindennapi emberektől. Miklós ilyen „emberszagú” főpap volt: nemcsak a házasodni készülő apát segítette meg, hanem számtalan más szegényt is. Nem is csak pénzbeli adományokat adott, hanem imádkozott egy nehezen kikötő hajóért, melyen a város búzája volt, megmentve őket az éhezéstől. Megszabadította az ártatlanul elítélteket a haláltól. Tanította és védte az igaz hitet a korabeli egyházi zsinaton és a saját templomában is. A nép Miklósban a szentség velük létét, jelenlétét tapasztalták meg. Ezért volt fontos számukra, hogy meneküléskor ennek a szentnek a csontjait magukkal vigyék (s majd Bariba helyezzék biztonságba), mert makacsul azt nem akarták elfeledni, hogy a szent velük volt a minnapjaikban. A nép könnyen elfeledi azokat a teológusokat, főpapokat, egyházi elöljárókat, akik elkülönülnek tőlük (még ha igaz és tudós emberek is, még ha történelmi mértékkel nagyot is alkottak), viszont évszázados emlékezettel őrzi azokat, akik vállalták a közös sorsot velük.
E sorokat elmélyítve azonnal eszünkbe jut. Miklós honnan tudta, hogy ilyen „emberszagúnak” kell lenni? Honnan vette, hogy a benne felsejlő szentséget nem kasztmentalitással kell felsőbbrendűen elkülöníteni, mint a távol keleti vallásokban, de nem is féltékenykedve eltakarni, mint a zsidó vallásban, s nem is agresszívan terjeszteni, mint más vallásokban? Nyilván Miklós ilyen mentalitása mögé nézve az emberré vált Krisztust látjuk meg, aki egészen „emberszagúvá” vált. Megváltását azzal kezdi, hogy emberré lesz Betlehemben. Megismeri az emberi lét minden fontos jegyét: ismeri, mit jelent testben élni, dolgozott fizikai és szellemi dolgozóként is, élt családban, voltak barátai, megtapasztalta az Atya szeretetét, megküzdött a kísértéseivel, elviselte az igazságtalanságokat, része volt minden emberi testi és lelki fájdalmunkban, s emberi halált halt. Erről szól az unio hüposztatika tana, melyet minden keresztvetéskor megidézünk a lecsukott két ujjunkkal: Krisztus az istenségéhez felvette emberi természetünket, s megdicsőítve az Atya mellé vitte, ahol az „emberszagú” Krisztus folyamatos közbenjárónk az Atyánál. Csodálatos hitünk van: a keresztények Istene nem egy elérhetetlen idea, filozófiai eszme, a több tízezer istenek egyike, nem is elkülönülő, nem übermensch. Karácsonykor felveszi emberi természetünket, szeretete beletestesül a történelembe, együtt eszik és iszik az emberekkel (szinte kitüntető a „falánk és borissza” gúnynév), érthetően tanít, mindenkit megvált, belülről ismeri emberlétünk minden küzdelmét. Ferenc pápa szerint olyan pásztor születik közénk, akik bárányszagú lesz, s innentől az a jó pásztor, pap, püspök, akik bárányszagú, közel van a mindennapi emberek életéhez. Szent Miklós emléke azért tartja magát makacsul. S még ha olykor bosszantó is, hogy mi mindent akasztanak az alakjára, milyen mesékben vagy reklámcélokra használják is, akkor is mosolygunk: lám, Miklós emléke makacsul őrzi magát, mert azt tette, amit Krisztus. Emberszagú volt, mint Krisztus. Így az igazi Főpap jó ikonja lett, aki emberközeli szeretetével önmagán túlra mutatott az igazi Emberszerető felé.
A cikk folytatódik. Megtekinthető a forrás oldalán.
