A liturgikus kézmosás szimbolikus cselekedet, amely önmagunk belső megtisztításának vágyát jelképezi.
A kézmosás szertartása mint a belső megtisztulás igénye, elég gyakran előforduló vallási jelenség, ami kereszténységen kívül megjelenik a zsidóknál és muszlimoknál is, ott talán még határozottabban is.
A kézmosás hagyományának modern liturgikus gyakorlata ősi időkig nyúlik vissza és különleges jelentőséget hordoz magában.
Már Szent Hippolitusz (~170-235) vallási szabályaiban találunk kapcsolatot pl. a kézmosás és a reggeli imádság között.
Az V. században Alexandriai Szent Cirill írta egyik prédikációjában: “Kezünk megmosása azt jelenti, hogy meg kell tisztítanod magadat a bűnöktől és a tövénytelenségektől. Mert amint a kezek egy tett ikonjai, azok, akik megmossák kezeiket, tetteik tisztaságát és becsületességét jelenítik meg.”
Ezt láthatjuk a püspöki Szent Liturgián. A püspök ezeket a liturgikus cselekedeteket nyilvánosan viszi végbe, ezáltal is kifejezve tisztaságát és becsületességét a Szent Liturgián.
Római katolikus oldalon ugyanúgy megtaláljuk a kézmosás cselekedetét a püspöki szentmisében. Ez a tettet a püspök szertartás második felében az igei rész után, a hívek adományainak elfogadását követően viszi végbe. A kézmosás annyira fontos eleme a szertartásnak, hogy akkor is megmarad, ha a nem hoznak adományokat az oldárra, vagy akár még a tömjénezés is elmarad. Utóbbi különben sem nevezhető az megtisztulás általános eszközének.
Josef Andreas Jungmann jezsuita szerzetes atya (1889-1975), aki az első és a második vatikáni zsinat liturgikus refromjainak fő szószólója volt, híres, a szentmiséről szóló művében összeköti azt a tényt, hogy a kézmosást szentmise éppen ezen részén végzik (az áldozati rész elején), azzal a vággyal, szertartást végző személy a legszentebbhez vezető vezető útra léphessen. A belső megtisztulás külső jele a kézmosás cselekedete. Ebből fakadóan néhány területen a kézmosást többször megismételték egy liturgián belül.
Ehhez tartozik a szertartást végző személy lelkülete is. Az 1570-es (Tridenti) Nagy Misekönyv megtiltja pl. a Zsolt 25 6-12 imádkozását, mint kísérő imádságét a kézmosás közben, melyet csendben végeznek. Ebben a zsoltárban a zsoltáros mintegy bűntelenént mutatja be magát, kifejezi saját maga igazlelkőségét. Az új misszálé (misekönyv) ehelyett az 50. zsoltárt írja elő, amely a bűnbocsánatért történő valódi könyörgéseket tartalmaz.
Akár keleti, akár nyugati legyen is a szertartás, a kézmosás mindkét esetben a szertartást végző személy vágyát fejezi ki a megtisztulásra, s egyben belső tisztulása is kifejeződik a külső cselekedetben.
Értelmezte és átdolgozta: Iván Gábor
(A zsoltárszámozás itt feltüntetett és a link alatt talállható eltérése a görögből és a latinból fordított változatok beosztási eltéréséből származik)
Az eredeti bejegyzés itt található:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=497987066091619&set=a.183500714206924
