Egy szép nyári napon, délidőben csend honolt az erdőn.
A madarak szárnyuk alá dugták fejüket. Minden elpihent.
Egyszer csak felemelte fejecskéjét a pintyőke, és megkérdezte:
– Mi az élet?
Mindenkit meghökkentett a nem várt kérdés. A rózsa éppen feslő bimbójával volt elfoglalva. Lassan, óvatosan bontogatta egyik szirmát a másik után. Így nyilatkozott:
– Az élet fejlődés.
Kevésbé igényes választ adott a pillangó. Vidáman szálldogált virágról virágra. Hol itt, hol ott torkoskodott, s mondta:
– Színtiszta öröm és napsütés az élet.
Lenn a földön a félcentis hangya önmagánál tízszer hosszabb szalmaszálat vonszolt, és úgy nyögte:
– Fá-rad-sá-gos mun-ka az é-let…
Már össze is vesztek volna, ha el nem kezd szemerkélni az eső. Azt suttogta:
– Csupa könny az élet. Könnyek, bizony, könnyek…
Magasan fölöttük lassan keringett a király sas. Lelkendezve szólt:
– Az élet állandó törekvés! Csak feljebb! Mindig csak feljebb!
Aztán lassan leszállt az éj. Kis idő múlva a kihalt utcákon hazafelé bandukolt egy fiatalember. Mulatságról jött, mégis búsan hajtogatta:
– Folytonos boldogságkeresés az élet. Meg a csalódások véget nem érő láncolata.
A hosszú éjszaka után végre feltűnt a hajnalpír az ég alján:
– Én csak a mai nap kezdete vagyok, de az emberi élet az örökkévalóság virradata.
(Svéd mese)
