A Szentírásban azt olvassuk, hogy Isten olajkenet által keni fel szolgáit, akiket különleges szolgálatra szán.
A Szentlélek pedig ezen olaj által pecsételi meg azt az isteni szándékot, amely a különleges szolgálatra hívja meg az adott személyt. Akikre ez az olaj kiárad, azokat nevezik Isten felkentjeinek. Isten felkentje lesz Salamon (1Kir 1,39), mint ahogy apja Dávid volt.(1Sám 16,13). Korábban szintén felkenték elődjét Saul királyt (1Sám 10,1), még visszább menve az időben pedig Mózes testvérét Áront is, habár őt nem királynak, hanem a papi szolgálatra (Lev 8,30).
Folytathatnánk a sort, de a lényeg, hogy a kiválasztott személyen ott nyugszik a Szentlélek kegyelmének teljessége. Azé a Szentléké, akiről Jézus úgy tanúskodik: Ő az Igazság lelke, akit az Atya küld, aki éppúgy a Fiú Lelke, mint az Atyáé. (vö. Jn16,13-15). Az atya tanúságot tesz arról, hogy Jézus az igazi Fölkent: "Szeretted az igazságosságot és gyűlölted a gonoszságot; azért kent fel téged, Isten, a te Istened, az öröm olajával társaid felett« (Zsid 1,9). Az egész Szentírás teljesen áthatja az a gondolat, hogy Jézus a forrása és egyben az oka annak, hogy az ő királyi papságában résztvevő kiválasztottakat olajjal kenjék fel.
Éppen ezért nem meglepő, hogy Krisztus Egyháza, amelyet a Szentlélek pünkösdi kiáradása kent fel, az evangélium fényében elfogadja a műróval való fölkenést mint isteni ajándékot, és a Szentlélek jelenlétének ezt a külső jelét saját liturgikus gyakorlatában mély jelentőségű, különleges értékként éli meg.
Ő, aki maga a törvény és a próféták teljesülése, aki magára vette az emberi temészetet, nem hagyta figyelmen kívül azokat a törvényi és spirituális elveket, amelyeknek ő maga volt a szerzője, hanem alázatosan alávetette magát a jánosi keresztségnek a Jordánban. Ugyanezzel az alázattal fogadja azt a szent fölkenést, amelyet a Szentlélek galamb képében való reá szállásával kap meg. (vö. Mk. 1,9-11), aki tanúskodik a papság örökkévalóságáról és annak eredeti forrásáról. Erre a Főpapra vonatkoztatja az egyház a következő idézetet: “Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint,” (Zsid7, 17)
Az apostolok a Szentlélek alászállásának és Krisztus papságának ajándékában Pünkösd ünnepén részesülnek. Ez az ajándék lángnyelvek formájában száll rájuk, és ők később kézfeltétel által adják tovább utódaiknak. Világossá válik, hogy a szent műró szentsége közvetlen kapcsolatban van az Úrtól kapott apostoli szolgálattal, amelyet a püspökök kézfeltétel által kaptak azoktól, akik részesültek a papság teljességében. Ezért a műrúszentelés feladata kizárólag a püspök jogkörébe tartozik, amelyről a 419-es karthágói zsinat rendelkezett törvényileg.
Hagyományosan a szent műró elkészítése és megszentelése nagyhétre esik. És nem is akármelyik püspök végezheti. MIvel a liturgikus cselekedetek apostoli örökség részeit képezik, ezért fenti feladat a helyi egyház legfőbb hierarchájának van fenntartva: Pátirákai egyházban a partiarchának, metropóliában a metropolitának, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye esetében, amely sajátjogú egyház is egyben, az egyházmegye püspöknek.
A liturgikus cselekmény egészen szimbolikus. A teljes papság összegyűlik a hierarcha körül. amellyel kifejezi az egyház mint Krisztus misztikus testének egységét. Minden papot saját püspöke részesít az egyházi rend szentségében, és papok ezt a püspököt képviselik saját parókiáikon. És ha a műrót ezen a lencsén át tekintjük, akkor ez is a püspök és saját papsága egységének jele, azon személyek egységének a jele, akiket a Krisztus szolgálatában való részvétel egyesít. Azoké, akiket az olajjal való fölkenés által részesülnek a királyi papságban.
Az eredeti bejegyzés innen származik:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=490660743490918&set=a.183500694206926
